Anna and the Barbies Blog

NAGY-CIR-KUSZ!

Fotó: Ambrus László

::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Jócskán éjjel lett már mire a megállóba keveredtem. Szerencsére hamar jött a villamos. A négyes vagy talán a hatos, nem is néztem, csak felszálltam. Fáradt voltam, alig álltam a lábamon, szemem ülőhely után kutatott. Levágtam magam az ablak mellé, kinéztem az éjszakai városra, és hirtelen furcsa arcok villantak meg mögöttem az üvegen. Ijedten körbenéztem. Sehol semmi, csak átlagos, kókadozó, hangoskodó, söröspohárból iszogató éjjeli pillangók, akiket a Nagykörút lökött ki magából mára... Megint kinézek, megint furcsa szempárok néznek velem farkasszemet, és már valami tompított zene is pulzál valahol. Lenézek a csuklómra, lüktet az erem... Megrémülök, vérzek?! Nem... De minden szívdobannásnál tompa zene morajlik, és színes festék fröccsen a csuklómból. Már az egész ruhámat ellepi. Egyszer csak mindenki rám néz, kezüket egyszerre feltartva mutatják az irányt, merre menjek.

Egyértelmű jel, felállok, követem a kezekből font ösvényt. A kezek végén már nincsenek emberek, csak pulzáló erek, melyekből színes festék lövell mindenfelé. Belepi az arcomat, a hajamat, belefolyik a szemembe, alig látok, csak botorkálok a kanyargó villamoson, ami most sokkal hosszabb, mint máskor. Megérkezek egy ketteshez, ahol fehér rasztahajú, rikító zöldre, kékre, pirosra és narancssárgára festett sámánnő ül. Rám néz. A szemében van valami otthonosság. Egy pipát nyújt felém, amiből még több festéket lélegzek be, de ahelyett, hogy elbódulnék, egyre tisztábban látok. Magamat. A világot. A villamost. A lüktető zenét. A sámánnőt. Leülök mellé, ott a négyeshatoson, a villamos egyre gyorsít, már csak vonagló fények látszanak. A sámánnő látja, hogy félek, rám mosolyog, homlokon csókol, átkarol. Fejemet szelíden a vállára hajtom, és hagyom, hogy vigyen. Át a városon, az éjszakán, bele az oroszlán- és popcorn szagú fénybe.

Fotó: Ambrus László

Az emeleten kiállítás Anna ruháiból. Bármelyikre ránézve tisztán látom benne Annát is, ahogy guggol, ugrik, vagy épp azt kérdezi Minden rendben? Jól vagytok? Bírjátok még? Nem csak most, úgy általában... Bírjátok még??? Amíg ilyen élményekben lehet részünk; néha egy furára festett kéz grabancuknál fogva kiragad a taposómalomból, hogy a lábunk még ráng tovább, de a szívünk már máshová figyel, addig bírjuk, és szerintem bírni is fogjuk!

Fotó: Fülöp Noémi ~ Imeon Photography

A cirkusz beül egy kicsit kisebb, mint emlékeztem. Pedig nem az, csak én lettem nagyobb. De pont akkora, hogy ad egy otthonos, családi érzést. Füstös, szagos meghittség. Az ötödik sorban ülve is érzem és látom, hogy itt lesznek közel, karnyújtásnyira. Ők, akik ilyen őrültségeket álmodnak, majd valósítanak meg, végül annyi embert rávesznek, tartsanak velük, hogy még duplázni is kell lehet. 

Fotó: Mernyó Ferenc

Fotó: Fülöp Noémi ~ Imeon Photography

Elütik a gongot, elindul a füst, a fény, a hang. Kezdődik a show. Szívdobogás van dögivel, még akkor is, ha már másodszor vagyok, és tudom mi után mi jön... Egy vergődő lélek csavargatja és hajtogatja magát, és a mi vergődő lelkeink lekövetik, hogy az atmoszférába illeszkedjünk teljesen. És akkor bejönnek a srácok. Bár a hely más, mint a megszokottak, ünnepélyesebb, emelkedettebb, mindenki örömmel nyugtázza, hogy a srácok ugyanazok, akik voltak. Mosolygós Simi, integető Tomi, Kacsintó Marcika és nagyterpeszes Hernádi Decibel Dávid. Olyan érzés, mint amikor valakinek a tesója hirtelen felnő, és mi picurok félünk, hogy már kínos lesz velünk játszania, de ő csak a régi, és leül mellénk a szőnyegre, és nyom egy kokit a fejünkre.

Fotó: Ambrus László

Anna, mint ősasszony, gladiátor, istennő, raszta sámánnő érkezik a színpadra egy harci szekér tetején, emberkoszorúval övezve. Aztán elszabadul a mennyek pokla, és nagyjából több időt tölt a levegőben, mint a földön, de hát ki hibáztathatná érte. Ha van szárnya, hát használja, minden másra ott vannak a cirkuszi kellékek. Aztán színre lép Nagy Feró, akitől a Nem kell kell csak igazán, szép, mondhatom, hogy nekem fogalmam sem volt, hogy ez egy Beatrice nóta. Bocs Feró. Most már tudom, és áhítattal nézem az 1980-as koncertfelvételeidet, ahol szó szerint is emberek csüngnek még a bokrokon is... 

Fotó: Mernyó Ferenc

Itt semmit sem kell, de mindent lehet. Például Naked Rock&Roll-ra ruhát dobálni, Feróra vicsorogni, énekelni, lábbal dobogni, Karikában ülő Annát forgatni-pörgetni, vagy akár a show nem várt, nem tervezett elemévé válni. Egy dolgot nem lehet... Csukott szájjal, mozdulatlan lábakkal, helyén maradt állal figyelni a műsort. A műsort, amiben Anna hol fejjel lefelé lóg, hol a magasban hintázik, miközben emberi ringlispíl forogja körül. Eggyé válik a cirkusszal, a cirkusz pedig vele. A széksorok mozognak, ahogy az emberek lába önálló életre kel. Simi a porond szélén, egyensúlyozva tépi a húrokat, Vághy Tomi alatt úgy táncol a pódium, hogy csoda nézni, Hernádi Decibel Dávid arca a rock-cirkusz maga, Bubnó Marci kezei alatt szinte izzanak és izzadnak a dobok. 

Fotó: Fülöp Noémi ~ Imeon Photography

Fotó: Fülöp Noémi ~ Imeon Photography

Fotó: Pályi Péter Photography

Az új számok közül, a 7 lépés mellé, ahogy az álmom is bizonyítja, a Négyeshatos is csatlakozott, mint abszolút kedvenc, első hallásra velőt rázó szerelem! Akarom, kell nekem! Én bármikor mellétek ülök, vagy elétek, mögétek... mindegy, csak nyomjátok és vigyetek engem messzire, miközben pont ITT maradunk! :)

Forrás: Anna and the Barbies fb

Mi tetszett legjobban a cirkuszban? A MINDENen kívül... Említettem már a hely oroszlánszagú otthonosságát. Minden eszközt megadott Annának, hogy kiélhesse mindazt a förtelmes gyönyört, amit megálmodott, és ami tűzön-vízen átvitt minket is egész nyáron. Betetőződést nyert, kiteljesedett beteljesülést, mindezt úgy, hogy mégis otthonos, meghitt, intim, jó értelemben megszokott maradt, ott volt karnyújtásnyira, bármikor kipenderülhetett közénk, hogy szagmintát vegyen hőn szeretett hónaljunkból, arcon nyaljon vagy egyszerűen csak jó mélyen a szemünkbe nézzen, lekotorjon a lelkünkbe, és kipiszkálja, ami a bordáink közé rekedt... A régi jó, elmaradhatatlan dalokba ágyazva elhozták nekünk az Utópiát, de úgy, hogy közben forogtak velünk a csillagok a Márti dalára, emelkedtek az öklök a Fogadomra, és a végén, a porondon mind találkoztunk, hogy elugráljuk a mi drága jó, ezúttal cirkuszi Nyulunk dalát.

Fotó: Fülöp Noémi ~ Imeon Photography

Fotó: Ambrus László

Fotó: Szénás János

Fotó: Ambrus László

Szerettem volna nagyon egy harmadik, negyedik alkalmat, sőt, ha fél éven keresztül mindennap ezt nézhetném, hát az sem lenne baj... Különleges élmény volt kétszer ugyanazon show-t végignézni. Mindenkit megnyugtathatok, minimális különbségektől eltekintve minden kottára ugyanaz volt, a hév, lendület, lelkesedés, öröm pedig mindkét este a maximális fölött még... legalább 7 lépéssel... Jó látni, és érezni, hogy akár a Grammy-t is átvehetnék, ők akkor is maradnának, akik voltak, kijönnének műsor után, és mindenkihez lenne egy jó szavuk. Anna pedig lenyúzott bőre, kék-zöld aláfutásai és valószínűleg feje fölött sasmódján kőrözgető kimerültsége ellenére is keblére ölel mindenkit, őszinte hálával a szemében. Én csak annyit kértem, hogy most már egy kicsit pihenjen, amit tervezetten januárban meg is tesz. Addig azonban, még tövig nyomják a gázt rendesen, és adnak egy-két, megjósolhatóan felejthetetlen bulit. Ha nem akartok semmiről lemaradni, kövessétek az eseményeket!

Fotók: Mernyó Ferenc

A füst, a gong, az oroszlánszag, emberszag, fény, zene, őrület, megnyugvás, felpörgés, elefánt, dobok, gitár, billentyűk, diszkógömb legyenek veletek,
Miamona