Anna and the Barbies Blog

Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni...

Kép forrása

Gyermekként a sport központi szerepet töltött be az életemben. Sok sportágat űztem, de végül egy csapatsportban, a kosárlabdázásban teljesedtem ki. Már ekkor terveim között szerepelt, hogy felnőttként ügyvéd legyek, de az is ugyanolyan fontos volt, hogy a sportélettől se szakadjak majd el. Mindez meglehetősen prózai eredményt hozott: ügyvéd lettem úgy, 21 évig versenysportoltam is, és ezzel párhuzamosan kialakult egy sportvezetői karrier a számomra. Sok olimpikon története szolgált példaként, amelyek inspiráltak az életem során különböző céljaim elérésében. Már ekkor megtapasztaltam, hogy a céljaimat elérhetem, ha akarom, de a karrierem során sok csapda volt, ami kiégéshez vezethetett volna. Ezeket sikerült elkerülnöm.

2012 telén bukkantam rá arra az információra, hogy hazánkat nem jegyzik az Everest nehezebb, északi oldalának sikeres csúcsmászásai között. Életemben sokadszor is gondoltam egy merészet, és mivel meggyőződésemmé vált, hogy kizárt az, hogy mi magyarok ne tudnánk oda feljutni, egyből jött a gondolat, hogy miért ne én legyek az, aki először felviszi északról a magyar zászlót? Fél évvel később már meg is kezdtem a felkészülést, ami így 3 évig tartott. Mindez terhelés és tervezettség tekintetében egy olimpiai szintű felkészülést jelentett. De egyszer sem ingott meg az a meggyőződésem, hogy érdemes csinálnom.

Mert ott volt egy út, ami rám várt. Nem jutott fel még magyar rajta, meglehetősen nehéznek is ígérkezett, ezért is ez pontosan egy olyan cél, ami ha megvalósul, sportolóként tehetek valamit a hazámért - nem kizárt, hogy ilyen magas szinten életemben utoljára. Aki versenysportolt, érti, hogy nekünk sportolói előélettel rendelkezőknek, nem kell több annál ahhoz, hogy akár 3 évig készüljünk egy kitűzött célért, mint hogy ott egy hegy és egy útvonal, amin elsőként vihetünk föl egy magyar zászlót.

Konkrét kérdést tudtam megfogalmazni magamnak az életemről a dal hallatán. Az életemről, amit külsőségei miatt nagyon sokan irigyeltek. „Vajon, ha most kellene az unokáimnak az életemről mesélni, nekik, akik ott ugrálnak körülöttem épp az ágyamon, és le kéne kötni a figyelmüket pár sztorival, akkor képes lennék-e ilyen hatást gyakorolni rájuk?”… Ekkor még nemleges volt a választ. Hisz’ kit érdekelnek a kiemelkedő ügyvédi sikerek és a sporteredmények? Három percnél tovább senkit sem, főleg nem a gyerekeket, akik kíméletlenül kimutatják érdektelenségüket, ha valami nem érdekes a számukra. Nem tetszett az, amit ekkor éreztem.

Ezután elkezdtem az Everest felkészülést. Az oda vezető felkészülés mérföldkövei jöttek ezt követően: Camino de Santiago… Budapest Maraton… Kilimandzsáró… Balaton átúszás… Mount Everest… és még sok apró kihívás ezek között. Mindegyik sikeres volt. A Camino-tól az Everest-ig mindehhez sok száz emberi történet megismerése, tucatnyi új ismeretség megkötése, rengeteg nevetés és életre szóló tapasztalatok társultak. Közben az ügyvédi és egyéb tevékenységeimet is más, ehhez illeszkedő szemlélettel végeztem, még több és könnyedebb siker ért, hasznosabb lehettem, mások érdekében öröm volt tenni, és megélni mindent, amit mindez adott. Az élet könnyeddé vált, felelősségteljes, de mégsem stresszes pillanatok sorozatává már a Camino alatt. Ez azóta is ilyen és azt gondolom, már nem is fog változni. Bőven van olyan történet, amit a fiamnak és majd az unokáknak mesélni tudok. Nincs mitől félnem e téren, és nem fogok semmit sem bánni majd az utolsó órában, bármikor is jön el.

Arra, hogy mi magyarok ezt is megcsináltuk. Magamba szívtam minden információt, amit csak lehetett a látványból, mert tudtam, hogy nem leszek képes ott felfogni a részleteket, csak majd ha visszaérek egészségben az alaptáborba 5200 méteres magasságba. Még mindig nem állt össze minden az érzésekkel együtt. Majd pár hónap vagy év múlva… talán… de ez így jó.

Kép forrása: Neszmélyi Emil, privát

Melyik volt a legpokolibb és legmennyeibb pont az út során?

Két pokoli élmény volt. Az egyik a Gomba Sziklánál történt 8600 méteres magasság környékén, ahol asztmás rohamot kaptam az óriási fizikai terhelés okán. Fel kellett rá mászni, hogy folytatódjon az út a csúcsra. A 8300 méter feletti csúcstámadási szakasz alkalmával másodszor történt ilyen roham, de aznap nem utoljára. Tudtam, hogy nagy a baj, de fejben tiszta voltam, majd a sors azt akarta, hogy ekkor se ájuljak el. Ezután, amikor legyőztem a rohamot tudtam, hogy bármi jöhet, fel fogok érni. Innen még 2 órát biztos mászni kellett, talán többet is. Tudni kell, hogy 8000 méter felett a test lassú haldoklásba kezd, így az életveszély folyamatos, de kezelhető a helyzet mentálisan.

A második ilyen pokoli pont az volt, amikor a visszaúton, egy nap folyamatosan ébrenlétet követően, 7500 méterről lefelé haladtunk, gyönyörű környezetben, amikor kiderült, hogy üres az utolsó oxigénpalack, valahogy elillant az oxigén belőle még használat előtt. Ez 20 perc használat után lett nyilvánvaló. A palack asztmásként kötelező viselet volt a számomra 7200 méter felett. Fontos kihangsúlyozni, hogy a palackok nem tengerszinti levegőt biztosítanak, hanem 6-7000 méteren található oxigén tartalmút, de 7500 méter még gyilkos magasság palack nélkül nekem, ezzel a 35-40% körüli oxigén tartalommal a tengerszintihez mérten. Az asztmámmal együtt, amit ekkor már kordában tudtam tartani, le kellett jutni 7000 méterig úgy, hogy a hegyi vezetőmmel tudtuk, bármikor leállhat a szervezetem. Pánik ekkor sem volt, mert nem volt értelme. Tudtam, hogy ha valóban jól készültem föl fizikailag, akkor túlélem, ha nem, akkor nem. Elérkezett az igazság pillanata e téren. Úton volt lentről egy palack oxigén, egy sherpa hozta, aki 7100 méteren talált meg bennünket. Addig lépésről lépésre, rengeteg pihenővel lefelé haladtam nagyon lassan. Extra erőt pedig az adott, hogy a 9 éves fiamnak – akit az idő felében egyedül nevelek – megígértem búcsúzáskor, hogy visszajövök hozzá (mint a legtöbben, ő sem tudta, hogy az Everestre megyek). Be kellett tartanom az ígéretemet, ami ideális motiváció volt ahhoz, hogy tiszta fejjel leérjek az 1-es táborba, ahol a túlélési esélyek 90% fölé emelkedtek. Kifejezetten mennyei érzés az expedíció alatt pedig egyszer sem fogott el. Ez annál sokkal nagyobb terhelést jelentő kaland volt.

Dehogy. Közben sem, utána sem. Minden pillanata maga volt az élet. Felkészültem a kihívásra, teljesítettem, de igazán mi magyarok teljesítettük, kiderült a világ számára, hogy képesek vagyunk erre is. Én csupán az eszköz voltam ehhez a magyar sikerhez. És egy újabb remek sztorim lett ezáltal majd az unokák számára, csupán ennyi a jutalmam, de ez bőven elég.

Fotó: Ambrus László Forrás

Valahogy természetes érzés volt, amikor találkoztunk, bár korábban nem ismertük egymást. Bizonyosan neki is van elég sztorija már az unokák számára, így hamar összehangolódtunk. Hálás voltam neki és a zenekarnak a dalért. Hozzám a Kiscsillaggal közös előadás nagyon közel áll, örülnék, ha Annával közösen elénekelhetném egyszer a dalt. A koncert szuper volt, a számomra jutó figyelem pedig megtisztelő, de leginkább meglepő. Amikor már a back stage felé tartottam, nagyon sokan állítottak meg és mondták, hogy helyettük is felmásztam a csúcsra. Megéreztem, hogy a profi hegymászókhoz képest különbség az esetemben, hogy egy vagyok a civil emberek közül, így megtisztelt, amikor tudatosult, hogy mennyi mindenki helyett is mászhattam úgy, mint aki közülük való.

Kép forrása

Kép forrása

Ugyanannyi joga van megpróbálni, mint nekem volt. Készüljön fel alaposan, és jusson föl, ha valóban erre vágyik. A gyerekek nem azért születnek, hogy a szüleik tulajdonát képezzék. Önálló élet jár nekik is, és az az esély, hogy legyen mit mesélniük majd a saját unokáiknak a saját életükből.

Előzetesen inkább filmek inspiráltak. A Vándorút E. Esteveztől, ami a Caminón játszódik, és a Discovery-n korábban bemutatott sorozat, az Everest: Beyond the limit 2. évada, ami olyan mászókról készült, mint én voltam. Túlzások nélkül, reálisan mutatja be a környezetet és a veszélyeket. Mindkettő elérhető online csatornákon, érdemes megnézni őket. Könyveket az expedíció alatt olvastam kikapcsolódásként, volt rá két hónapom, így kihasználtam az időt. Lenyűgözött Gárdonyitól A Láthatatlan ember, ami Attila korába kalauzolt el. Ezen kívül Rejtő könyveket olvastam, szinte az összeset. Közülük A Halál fia kapcsolódik Márti Dalához, aki tudja, olvassa el ilyen szemmel (létezik ingyenes hangos könyv formában is a neten).

Ebben nagy a választék, sok szám tetszik. Mégis egy közülük is kiemelkedik. Ez a Játszanék veled. Emlékeztet a kedvenc versemre, ami Kosztolányitól az Akarsz-e játszani. A csúcs persze Márti dala marad számomra mindig.

Nekik már megvannak a céljaik. Tegyenek ezekért minden nap valamit, akár egy apróságot, de ne csak álmodjanak róluk, az kevés. Majd, amikor ezek az első lépesek a célok közül teljesültek, találják meg a saját Everestjüket, az igazán nagy célt az életük színesítéséhez, és ha „felérnek rá”, ha megvalósítják, emeljék maguk mellé mindazokat is, akik inspirálták, segítették őket az elérésében. Így lesz övék igazán az élmény. Én is így kerültem Annáékkal kapcsolatba.

És mit üzensz azoknak, akik csak érzik, hogy másképpen kéne, de nem látják még a körvonalakat?

Az ő céljaik is ott vannak valahol, csak még rejtőznek. Ők tegyék föl maguknak a kérdést, amit én tettem föl magamnak a Márti dala hallatán. Aztán jöhetnek a célok a változtatásra. Jönni is fognak, az biztos.

Kép forrása: Neszmélyi Emil, privát

Tervezel még hasonló (vagy nagyobb) kalandot (kalandokat)?

Egyelőre nem. A fiamnak megígértem, hogy most úgy egy évig nyugi van. Aztán biztos lesz, ami megihlet, de az is lehet, hogy élem tovább az életem abban a színes, szabad mederben, amiben eddig is. Majd a sors – akivel jó barátságban vagyok – eldönti, mi legyen.

Fotó: Ambrus László Forrás

Összefuthatunk még veled AATB koncerten? :)

Biztosan, főként, ha a sors azt tartogatja a számomra, hogy egyszer Márti dalát közösen énekelhessem Annával. Nyilván e nélkül is.