Anna and the Barbies Blog

NAGY-CIR-KUSZ!

Fotó: Ambrus László

::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Jócskán éjjel lett már mire a megállóba keveredtem. Szerencsére hamar jött a villamos. A négyes vagy talán a hatos, nem is néztem, csak felszálltam. Fáradt voltam, alig álltam a lábamon, szemem ülőhely után kutatott. Levágtam magam az ablak mellé, kinéztem az éjszakai városra, és hirtelen furcsa arcok villantak meg mögöttem az üvegen. Ijedten körbenéztem. Sehol semmi, csak átlagos, kókadozó, hangoskodó, söröspohárból iszogató éjjeli pillangók, akiket a Nagykörút lökött ki magából mára... Megint kinézek, megint furcsa szempárok néznek velem farkasszemet, és már valami tompított zene is pulzál valahol. Lenézek a csuklómra, lüktet az erem... Megrémülök, vérzek?! Nem... De minden szívdobannásnál tompa zene morajlik, és színes festék fröccsen a csuklómból. Már az egész ruhámat ellepi. Egyszer csak mindenki rám néz, kezüket egyszerre feltartva mutatják az irányt, merre menjek.

Egyértelmű jel, felállok, követem a kezekből font ösvényt. A kezek végén már nincsenek emberek, csak pulzáló erek, melyekből színes festék lövell mindenfelé. Belepi az arcomat, a hajamat, belefolyik a szemembe, alig látok, csak botorkálok a kanyargó villamoson, ami most sokkal hosszabb, mint máskor. Megérkezek egy ketteshez, ahol fehér rasztahajú, rikító zöldre, kékre, pirosra és narancssárgára festett sámánnő ül. Rám néz. A szemében van valami otthonosság. Egy pipát nyújt felém, amiből még több festéket lélegzek be, de ahelyett, hogy elbódulnék, egyre tisztábban látok. Magamat. A világot. A villamost. A lüktető zenét. A sámánnőt. Leülök mellé, ott a négyeshatoson, a villamos egyre gyorsít, már csak vonagló fények látszanak. A sámánnő látja, hogy félek, rám mosolyog, homlokon csókol, átkarol. Fejemet szelíden a vállára hajtom, és hagyom, hogy vigyen. Át a városon, az éjszakán, bele az oroszlán- és popcorn szagú fénybe.