Anna and the Barbies Blog

Fotó: Ambrus László Forrás

Kedves Naplóm!

Nagyon régen nem írtam beléd semmit, tudom. Talán utoljára még bakfis koromban, amikor egy családi nyaraláson halálosan szerelmes lettem egy nálam jóval idősebb fiúba. Próbáltam elmondani a tücsköknek, de nem hallgattak meg, csak fújták saját zenéjüket. Próbáltam belekiáltani a visszhangzó hegyekbe, de ami visszajött, csak még égetőbb volt, nem csillapító. Megpróbáltam kiénekelni magamból a derékig érő fűben föl-le szaladgálva, de még mindig feszített. (Pedig azt a feldolgozás Kozmix balladát rongyosra daloltam.) Aztán előkerült egy toll, egy jegyzetfüzet, és a kezem megindult, vezetett. Talán már akkor eldőlt, hogy nekem az írás az eszköz. A drog. Csak a szavakon keresztül tudom megközelíteni, helyenként talán még túl is szárnyalni a valóságot. Hát ezért írok most újra. Mert olyan történt, ami már megint feszít... majd szétszakít...

Bár (eddig) nem voltam egy nagy fesztiválozó, amikor képeket, filmet vagy bejátszásokat láttam az igazi, az eredeti, a nagy Woodstockról, arra gondoltam, kicsit kár, hogy nem abban a korban éltem. Hát most már nem bánom, mert Az idei Anna and the Barbies táborban, a Woodstock az Ugaron során olyan élményekben volt részem, amelyekben, ha soha többet nem lesz, már akkor is megérte!

Fotó: Ambrus László Forrás

Három nap béke és zene. Ez volt az eredeti Woodstock mottója, jelmondata, lényege, esszenciája. És ez a Woodstock az Ugaroné is. Tavaly nem tudtam részt venni, sajnos. Láttam képeket, némi életérzés és hangulat átszivárgott, de azt kell mondjam, hogy nem az igazi. Csak, mint egy erotikus film részletei képeken, videón... Mert az igazi aktushoz, igazi katarzishoz ott kell lenni! Nem, nem elég ott lenni. JELEN kell lenni!

A hangulatos Mózes Vendégház, Ópusztaszer

Első nap:

Kissé kalandos úton, de megérkeztünk Ópusztaszerre. Első állomásunk a szállásunk volt - (egyelőre) nem vállaltam be a sátrat, jurtát. Helyette, a hangulatos Mózes Vendégház látott otthonul minket. Szokásommá vált, hogy ha van vendégkönyv, én bizony elolvasom! Szállásadóinkról kiderült, hogy 1983 óta (!) a vendéglátásban vannak, találtunk német, francia, ausztrál köszönő szavakat, és akkor felébredt boszorkány énem; bevillant, ahogy egy híres magyartól olvasok. Lapoztam kettőt, és ott volt: Udvaros Dorottya. Később kiderült, hogy tavaly Tóth Vera is pont ott szállt meg, az ő kedves sorait is megtaláltuk. Szállásadónk elmondta, bizony Veronka is ezen a mi a csodán vett részt, az Akhal Ménesben. Hát persze! Csoda! Az biztos! Természetesen, mi sem hagyhattuk ki, hogy írjunk a könyvbe.






Kis pihenés után elindultuk a tábor felé. Jó sok gyaloglás. Városi ficsúroknak (ezek lennénk mi) legalábbis sok. Eszembe jutott nagymamám, aki 5-10 kilométereket gyalogolt vagy biciklizett naponta. Így már nem csoda, hogy nyolcvanon felül is elcipel olyan kosarakat a piacról, amit megemelni alig tudok. Mi a megoldás? Többet kéne Ópusztaszerre járni. Például. :) Ópusztaszerre, aminek a neve, most már szent meggyőződésem, hogy abból jön, Ó, puszta, de szeretlek!





Földes út, betonút, bicikliút, autóút, és amikor már majdnem feladnád, akkor először észreveszel a bozótosban egy békésen elillanó őzet, aki egy pillanatra rád néz, majd tovább áll, utána pedig a fák között egy fehér derengés - Palkovits Edina és Dominik Ági keze munkáját dicsérő - molinó tűnik fel, a szív meg beledobban, hogy tényleg itt van?! Nem csalás. Nem ámítás. És még ha mindig nem lenne elég nagy a kontraszt a kormosan pöfögő-böfögő Nagykörútról a szalmabálákkal, tiszta udvar, rendes házakkal, szelíd szemmel ugató kutyákkal tarkított tájhoz képest, akkor még vár egy kis erdei, mesebeli ösvény, aminek a végén eléd tárul A TÉR. Ami alul zöld, felül kék, igazi bárányfelhők bégetnek az égen, és bamm. Ott vannak a lovak. Ezzel a látvánnyal máris lehúztad az első felest. Ha égeti a szemed, ne szabj gátat neki, engedd szabadon. Ha ingerenciád támad levenni a cipődet, tedd meg! A ruhádat még ne. Gyerekek is vannak! Nem is kevesen. Igaz, őket zavarná  a legkevésbé... Vissza a lovakhoz! Mert én nem tudtam betelni velük. Csak dörzsöltem a szemem percekig, meg tapogattam előre, hogy ez az egész tényleg nem csak ide van festve? Nem csak egy nagyon nagyon (nagyonnagyonnagyon) élethű háttérkép? A lovakat nem lövik le, és nem különösebben hatja meg őket ki és mi történik körülöttük. Lelki békéjük betölti a levegő minden molekuláját. Selymes, barna szőrük alatt lapuló vaskos izmaik meg-megrezdülnek, ahogy legelik a zöldet. Előttük  faviskó, kiteregetett, száradó nyergekkel. Mintha tényleg valami filmbe csöppentél volna. Szekérből készült lakókocsi. Csörgedező lóitató-fürdető patakocska, és valahonnan messzebbről emberek jókedvű, békés, halk moraja. Komolyan azon sem lepődtem volna meg, ha visszanézve, az ösvény bezárul mögöttünk, és majd csak valami jelszó árán nyílik meg újra. És ha elfelejtem a jelszót... Az lett volna a legjobb! :)






A civilizációnak kikiáltott létről csak két dolog árulkodik. Mindkettőnek négy kereke van, és kívül van a bentje. Az egyikben szomjadat olthatod - ő Borkas, ahol gyöngyözik a fröccs és csalogat a szörp, na meg a pálinka -, a másikban éhséget csillapíthatsz - Morzsában mérik a boldogságot! A salátába kuszkusz is jár, csirkébe meg morzsa. 






Szomjunkat továbbá olthattuk még az Anna and the Barbies saját sörével, melyet torkunk nagy örömére, Reczer Gábor hívott életre és nedűre!





Testünk szükségletei kielégítve, szépen elcsöndesülhet, hogy elménk és lelkünk maradjon csak ébren. Érzed a várakozást a levegőben. Mindenki vár. De ez nem olyan, mint otthon a kimaradó villamosra, főnökre, orvosra, megbeszélésre. Itt maga a várás is kellemes állapot. Hergeli a szívet. A tűz már ég, mindenki köré gyűlik. Oda már nem jönnek a szúnyogok. És akkor berobban ő, az őrült, elvarázsolt, punck-rock királyleány, Merida a bátor, és kezdetét veszi a szeánsz. Sámánnőnk vezetésével mind a tűzhöz járulunk, kitépünk magunkból egy darabot (nyugi csak egy hajszálat), felpöndörítjük, és a tűzre hajítjuk. Közben két dologra koncentrálunk - egy tulajdonságra, gondolatra, amit el akarunk engedni, hadd váljon pernyévé; és egy jóra, rég hőn áhítottra, amit most itt az ideje befogadnunk. A tűz elvesz, és cserébe visszaad. Ezt követi a fenék rázó és csapkodó szertartás, midőn, mind, aki első táborozó, végigcsapkod azoknak vadul rázkódó fenekén, akik már visszatérő őslakosok, majd fordul a kocka, akarom mondani kör, és csattannak a tenyerek a Woodstock első bálozók tomporán is. Anna azt mondja, nem is tudja mi ez a marhaság, most találta csak ki, pedig a a fenékcsapás rezgéshullámokat kelt, ami bejárja az egész testet. Információkat szállít, így a Wodstock az Ugaron érzés lejut a sejtszintekre is. 

Fotó: Imeon photography Forrás

Fotó: Péter Pályi Photography Forrás

A koncertjurtában már égnek a fények, csalogatnak a hangok. A lovak már valahol alszanak, mi most éledünk igazán. A Loyal már belecsapott a húrokba. Rezegnek a szalmabálák a Káeurópára (is). Bár most nincs matyó-halálfej, mint a Barbában, de van jóleső, csendes megőrülés. Meg örülés. Egymásnak. Magunknak. A jurtának. A Loyalnak. Ésatöbbinek!

Fotó: Péter Pályi Photography Forrás

Aztán jön a várva várt első koncert a héten. Anna and the Barbies, jurtába rejtett, rusztikus akusztik. Letisztult. Szelíd. Befelé fordulós. Igaz, hogy szalmabálákon és szalmával teli zsákokon ülünk, könyökölünk, fekszünk, mégis minden porcikánk mocorog, ringatózik, huncutkodik. Vannak rég hallott dalok, és helyenként kirojtosodott, elmaradhatatlan, megunhatatlan, örök kedvencek. A szemem sarkából meglátok valakit. Együtt jöttünk, kerestük a tábort, egy házaspárral, és apró termetűnek nem mondható kutyájukkal. A férfiak elöl, mi, ketten, nők kicsit lemaradva hátul rójuk a métereket, és közben beszélgetünk. A huszonéves lányuk a nagy rajongó. Miatta jöttek most a szülők is. Csak az első napra. Gondolták, megnézik már maguknak, mi szippantotta be ennyire csemetéjüket, aki időnként, mintha rohamot kapna, csak annyit ismételget megy a vonat, megy a vonat, megy a vonat, sose tolat. A szülők meg néznek rá furán, ugyan már megint mi lelte... A nő elmeséli, hogy látott már koncertet tévében, ahol Anna normál, szép öltözetben, szolid sminkkel, gyönyörűen, szívzsigerekig hatolóan énekelt. Majd látott vele interjút, és a mélység még mélyebb lett. Szimpatikus gondolatok, szimpatikus burokban. Aztán látott egy igazi, megőrülős koncertet, és... mintha a két ember nem is lenne ugyanaz. Horror! :D Én csak egyetértően mosolygok, bólogatok, igen-igen, ez Anna, ez a zenekar! Mondom neki, nem kell félni, a legjobbkor jöttek, most szelíd őrület lesz, szelíd szerkóban, érzelemdús közegben. A megőrülést szerdára jósolom. Most, a koncerten ülve, szemem sarkából a nőt figyelem. Egy szalmabálán ül, és nagyon mosolyog. Pedig már a Négykézláb megy, és körülöttem tényleg emberek másznak négykézláb a szalmán körbe-körbe. Egyik sem gyerek. És mégis, mindegyik gyerek. Hazafelé olyan sötét van, hogy a telefonommal világítok. Néha lekapcsolom. Olyankor a csillagok mintha ritmusra ragyognának. Olyan könnyen alszom el, mint otthon nagyon ritkán...

Fotók: Ambrus László Forrás

Második nap:



Ha már Ópusztaszerre jut az ember, érdemes meglátogatnia az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkot és persze a fő attrakciót, a Feszty körképet. Gondoltuk, amíg másnap a tábor még úgyis sokáig szendereg, mi felkerekedünk. Tényleg kár lett volna kihagyni! A kép, olykor szó szerint is életre kel, és most nem arra gondolok, amikor egy restaurátor csak úgy előtűnik egy rejtett, kellék-barlang mélyéről, és mindenkire a frászt, majd a nevetőgörcsöt hozza, hanem arra, hogy olyan színes-szagos, hatásos látvány és hangelemekkel tűzdelt, komplett bemutatót kapunk, amire tényleg emlékezni fogunk, és ami a gyerekek, de még a múzeumba hatökrös szekérrel sem elrángatható embereknek is tetszhet. Arról nem is beszélve, hogy nem tudom, tudtátok-e, de Anna is a képen van! Bizony, nem hazudok, egyből felismertem! Van az a jelent, amelyiken egy sámánnő, nekünk háttal, egy kőtömbön áll, két kezét a magasba tartva... izé, sámánkodik, közben pedig körülötte nők és asszonyok táncolnak, teljes mámoros önkívületben. Most már legalább tudjuk, Anna kinek a leszármazottja, és hogy bizony, még a magyarságunkat is neki köszönhetjük! :D Na jó, viccet félretéve, tényleg kísérteties a hasonlóság! Vettem is két kártyát, az egyiket neki adtam, a másikat dedikáltattam, az én, a mi igazi, egyetlen SámánAsszonyunkkal! ;)





Kellő kultúrával töltődve, korgó gyomrunkat és mégkorgóbb szívünket követve, ismét a tábor felé vettük az irányt, ahol már javában folytak a kézműves mókák; úgy, mint újrahasznosított ékszerkészítés, Magyar Ibolya (MiReacle) kreativitásával vezérelten; de volt még óriás ruha dekorálás Annának; hennázás; arcfestés; hajszobrászkodás; pukkanós kabát és egyéb Annás, műanyagzsákos pacuhakreálás. Voltak, akik az árnyékban söröztek, vagy épp a lovak között sétálgattak az ugaron. Én, egy régi elfeledett időtöltésnek, a szöcskefogásnak is hódoltam. Persze szigorú óvatossággal, és kellő kigyönyörködés és csápos tenyércsiklandozás után szabadon engedéssel. 

Fotók: Ambrus László Forrás

Újrahasznosított ékszerkészítés, Magyar Ibolya azaz a MiReacle jóvoltából Fotó: Péter Pályi

Aztán Jónás Vera énekelt. Jónás Vera este énekelt. Jónás Vera este a jurtában énekelt. Jónás Vera este a jurtában énekelt és ragyogott. Nem, nem is énekelt. Ez több volt annál. Megbabonázott a hangja, a zene, a lénye. Mellettem Hernádi Dávid feküdt egy szalmazsákon, és látszott rajta, hogy nincs jelen. Abban a térben van, a többiekkel együtt, ahová Jónás Vera, hangjával és erejével kilőtt minket. Ott keringtünk mind. Milyen ez a tér? Lássuk csak. Mihez is hasonlítható... Talán egy párás, fülledt, érzéki fürdőszobához, ahol egy csalogató kádban csiklandozó, színes buborékok, pezsgés vár, körülötte gyertyák, lágy zene szól, ami azért olykor néha odacsap, és a hang megindul, kitör a torokból. Lágyság és erő; meghittség és hevület elegyedik Verában és zenéjében. Amiben duó partnerének, G. Szabó Hunornak is nagy szerepe volt. 

Fotók: Péter Pályi Photography Forrás